Metrócsempe New Yorkból

Nincs könnyű dolga annak, aki elcsigázott ingázók arcára szeretne mosolyt csalni. A reggeli vagy délutáni csúcsban lökdösődő utazók általában egyetlen dologra vágynak – elérni a megfelelő járatot, amely majd elviszi őket céljukhoz. A metróállomásokat a természetes fény hiánya, az állandó huzat, és a zárt térben összezsúfolódó tömeg ráadásul még zordabbá teszi. Vagy mégsem?

Január végén nyitották meg újra New Yorkban a 28th Street metrómegállót, amelynek gyönyörű, szecessziós hangulatú, virágokat ábrázoló üvegmozaikok kerültek a falaira.

A New York-i közlekedési hatóság, az MTA, célul tűzte ki, hogy Metropolitan városnegyed tömegközlekedési csomópontjain kortárs művészeti alkotásokat jelenítsenek meg – ehhez a projekthez kapcsolódnak a most átadott állomás muráljai is.

A varázslatos mozaikokat egy brooklyn-i művész, Nancy Blum készítette. Inspirációul az állomástól néhány saroknyira található Madison Square Garden évelő növényfajai szolgáltak számára. A művész célja az volt, hogy egyfajta városi oázist teremtsen, egy elvarázsolt kert illúziójával gyönyörködtesse az utasokat.

A megjelenített növények: nárciszok, magnóliák, kamillák és hortenziák, varázsmogyoró, júdásfa és hunyor különösen jól alkalmazkodnak a new york-i mikroklíma változásaihoz, a városi flóra jellegzetes szereplői.

Illusztrációk: Untapped cities

Az MTA Arts & Design projektje keretében 2016-ban a Second Avenue Subway vonal négy állomása ugyancsak különleges kortárs műalkotásokkal gazdagodott. Három ezek közül élethű portrékon jeleníti meg a tömeg jellegzetes arcait, míg a negyedik sokkal allegórikusabban ábrázolja a városban élőket.

Jean Shin Elevated fantázianevű installációja korai 1900-as évekbeli fényképek alapján készült. A lenyűgözően részletgazdag mozaikok városi embereket ábrázolnak, amint egy különleges, álomszerű csarnokban várakoznak – a tartóoszlopok helyén a bárányfelhős kék eget látjuk. Egy-egy karakter egyenesen kinéz a szemlélőre, már-már átlépve a határt a két világ – a műalkotás és a valóság – utazóközönsége között.

Vik Muniz Perfect Strangers elnevezésű munkája ugyancsak élethű portrék sorozata, azonban őt a 2000-es évek jellegzetes városi karakterei inspirálták. Napszemüveges rendőr, kézenfogva várakozó meleg pár, színesbőrű zenész, a tűsarkúját sportcipőre cserélő üzletasszony, a telefonját nyomkodó “cowboy” – mind-mind a new york-i utcakép megszokott szereplői. Jean Shin alkotásával szemben Muniz mozaikjai színesek, így még erősebb az illúzió, hogy alakjai ugyanolyan utasok, mint a peronokon várakozó emberek.

Chuck Close Subway Portraits névre keresztelt alkotása 12 arcképből áll, s érdekesség, hogy nemcsak átlagemberek, hanem ismert New York-iak (például a zenész Lou Reed) is szerepelnek a sorozatban. A nagyméretű portrék erőteljes benyomást keltenek, már-már megigézik a szemlélőt. Az arcok karakterisztikája lenyűgözően kidolgozott – egy ráncban, félmosolyban vagy tekintetben benne rejlik a szereplő saját története.

Végezetül, a negyedik állomás falait, Sarah Sze alkotása díszíti. A kék-fehér mozaikokon a szürke hétköznapokból, a monoton városi létből kitörni vágyó ember alakja idéződik fel – a korábbi művekkel ellentétben itt csak közvetetten.

A metró huzatában szárnyra kapó papírlapok az egyik lépcsőfordulóban rebbenő madarakká változnak, amelyek szabadon törnek az ég felé.

A színválasztás egyébként utal a klasszikus műszaki rajzokra, az ún. blueprintekre is, így fonódik össze ebben a különleges installációban a városi infrastruktúra, a városi ember épített környezete – szabadságra áhítozó lelkével.